Szükséges-e egy zeneszerzőnek a darabjai megismertetésével foglalkozni? Mit tud tenni, hogy eljusson a közönséghez? Miért érdemes a Magyar Zeneszerzők Egyesületéhez csatlakozni? Hogyan lehet egyensúlyt teremteni egy művész életének különböző területei között? Balogh Máté zeneszerzővel, a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnökével beszélgettünk.
– A FOCUS on You programunkban klasszikus zenével foglalkozó fiataloknak segítünk a zenei üzleti életben szükséges készségek, képességek elsajátításában. Mit gondolsz az önmenedzsmentről, a magas szintű zenei munka mellett milyen tudás szükséges egy fiatal zeneszerzőknek ma a boldoguláshoz?
– Egyre inkább úgy látom, hogy az úgynevezett „önmenedzselést” valamilyen értelemben ma minden zeneszerzőnek el kell szenvednie. Az előző korokban a zeneszerzői munkák közönséghez való kommunikálását, vagyis a zenedarabok előadását általában nem a zeneszerzők szervezték meg. A művek megszólaltatását a zeneszerzőkön kívülálló és jól bejáratott rendszerek biztosították.
A 16. századi Giovanni Pierluigi da Palestrina napi rutinjában rengeteg mű született, minden esetben abban a biztos hitben, hogy azok a vasárnapi misén és egyéb liturgikus alkalmakkor bemutatásra kerülnek. 200 évvel később Joseph Haydn széleskörű zeneszerzői munkásságát Esterházy Miklós és más arisztokraták anyagi hozzájárulásaival tudta megismertetni a közönséggel. A 19. század második felétől, a hangversenyipar fellendülésével és a múzeumi – tehát nem kortárszenei – koncertprogramok megjelenésével egyre inkább megváltozott mindez.
Az új művek bemutattatása már nem volt feltétlenül könnyű feladat. Azt hiszem, nem véletlen, hogy Schönberg, Webern és Berg áttértek a kis apparátusú kamaraművek komponálására: nem tudták egykönnyen megszervezni, hogy mamutméretű zenekarok rutinszerűen bemutassák a műveiket. Az itt felsorolt modellek persze nem függetlenek a zenedarabok belső logikájától sem: Palestrina művei direkt a liturgiai helyzetre íródtak (milyen nagyszerű szakember volt!), Haydn barytontriói azért, hogy Esterházynak és barátainak legyen mit játszania, Webern művei pedig legtöbbször a tizenkéthangúság logikájára épültek, ami eleve kis formát feltételez.
Bartók már nem tudott megélni zeneszerzésből, és azóta is csak nagyon kevesen. Ha önmenedzselésnek azt hívjuk, hogy egy alkotó (horribile dictu zeneszerző) tudatos lépéseket tesz azért, hogy az alkotói munkája bármilyen formában „nyilvánosságra kerüljön”, akkor ez ma nemcsak lehetséges, de szükségszerű tevékenység. Azért fogalmaztam úgy, hogy mindezt „el kell szenvedni”, mert a zeneszerző természeténél fogva nem menedzser, sem koncertszervező, és így szívesebben ül otthon a zongoránál ceruzával a kezében, minthogy a saját magát reklámozó posztokat fogalmazza a virtuális térben, de ez ma már elengedhetetlen.
– Bár még a negyvenedik életévedet sem töltötted be, rendkívül hosszú a darabjaidat bemutató koncertek, zenekarok, zenészek listája, mind Magyarországon, mind külföldön. A programunkban részt vevő pályakezdő zeneszerzőknek gyakran az az első kérdése, hogy hogyan tudnák elérni, hogy előadják a darabjaikat, felkérjék őket új darabok írására? Milyen tanácsot adnál nekik?
– Nem hiszem, hogy van erre recept. (Vagy ha van, nem vagyok birtokában.) Úgy látom, nagyon sok a kortárs zenei esemény Magyarországon. Ma szinte alig van olyan együttes, amely legalább ritkán ne játszana új műveket. Ennek megfelelően majdnem minden napra jut egy kortárs zenei esemény. Véletlenül tudom például, hogy az Anima Musicae Kamarazenekar az elmúlt 11 évben több mint 100(!) új darabot mutatott be. A többek között saját tanítványaimból is álló MilleniArt Ensemble pedig a nálam fiatalabb zeneszerző-generáció műveit tűzi rendszeresen műsorra.
Egy-két szimfonikus zenekar (Budafoki Dohnányi Zenekar, Győr, Székesfehérvár) rezidens zeneszerzői programot indított. De más zenekarok is sokszor játszanak ősbemutatókat (Concerto, Óbudai Danubia Zenekar, Rádiózenekar, MÁV Zenekar, Pécs, Szeged). Kifejezetten kortárs zenei koncerthelyszínek tudnak működni, néha többszáz embert megmozgatva. Az államilag támogatott koncertpályázatok bárki számára nyitottak, elsősorban persze kamarakoncertekre vannak kondicionálva. Már máshol is említettem: úgy látom, ma sokkal könnyebb egy kortárs zeneszerzőnek elérnie, hogy előadják a darabját, mint 10-20 évvel ezelőtt. Ennek megfelelően az én generációmban már sokkal több az aktív alkotó, mint régebben. Szerencsésnek gondolom továbbá, hogy az eddig a kortárs zenére nem jellemző „professzionális menedzsment” (mint olyan) is be-bekapcsolódik ebbe a diszciplínába. Hogy csak néhány példát említsek: a FUGA (Nagy Bálint, Rajk Judit), a BMC (Gőz László, Kégl András), az Eötvös Péter Alapítvány, az Átlátszó Hang Új Zenei Fesztivál, a Simon Béla által menedzselt UMZE és Ti magatok (a Sonus Alapítvány), az UMP-EMB zeneműkiadó is – ezek mind olyan tudatosan felépített kortárs zenei fórumok, amelyek valamennyire leveszik az „önmenedzselés” és a bemutatók megszervezésének terhét a zeneszerzők válláról, akik így több energiát tudnak fordítani arra, hogy jó darabokat írjanak. Mit mondhatnánk? Hála érte.
– Nemrég a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnökévé választottak. Milyen az egyesületben a fiatalok aránya? Mivel biztatnád a fiatal zeneszerzőket, miért csatlakozzanak az egyesülethez?
– A Magyar Zeneszerzők Egyesülete nem más, mint egy széleskörű érdekvédelmi szervezet. Előttem Hollós Máté vezette, 25 évig. Máté el tudta érni, hogy a teljes zeneszerzőszakma (Kurtágtól Presserig) nagyjából konfliktusmentesen működjön. Ma már nincsenek olyan zeneszerzők, akik azért nem köszönnek egymásnak az utcán, mert más stílusban komponálnak. Pont pár nappal ezelőtt, teljesen ad hoc helyzetben együtt kávéztam az Operettszínház egyik vezető zeneszerzőjével, Kovács Adriánnal. Azt hiszem, ha elképzeljük a nagybetűs Zene térképét, akkor az ő zenéje és az én zeném olyan távol vannak egymástól, hogy csak transzkontinentális repülőúton megközelíthetők. Mégsem okozott gondot kollegiálisan elbeszélgetni: egyetlen szakma alá tartozónak éreztük magunkat, és kölcsönösen tiszteltük egymás munkáját. Ezt azért mondom, mert pontosan tudható, hogy a velünk analóg idős kollégáink 20-30-40 évvel ezelőtt hogyan viseltettek egymás iránt.
A Magyar Zeneszerzők Egyesülete célja ennek a fajta általános kollegialitásnak a fenntartása. Hogy az eredeti kérdésre is válaszoljak: szükség lenne még több fiatal bevonására, mindenkit bátorítok, hogy lépjen be. Az elkövetkező időszakban több zeneszerzői pályázatot is ki fogunk írni: két koncertsorozat szervezése is zajlik a visegrádi országokkal közösen, valamint egy, a Zeneakadémia fúvós tanszékével együtt kiírt zeneszerzőverseny is kilátásban van. Az összes tagunkat részletesen bemutató angol nyelvű könyv pedig a tervek szerint februárban jelenik majd meg, ezt még Hollós Máté kezdeményezte, és Laskai Anna szerkesztette meg. Egy új honlap is tervben van.
– A zeneszerzés mellett tanítasz a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusaként és a Nemzetközi Kodály Intézet zeneelmélet tanáraként is, és két kisgyermek édesapja vagy. Hogyan tud egy zeneszerző egyensúlyt teremteni a feladatai, a munkája és a magánélet között, mivel töltődsz leginkább
– Sosztakovicsot idézném: „A napot reggel kell meghosszabbítani.” Az életem zeneszerzésen kívüli különböző dimenziói szerencsésen inspirálnak. Amikor a kislányomat elviszem úszóedzésre, az olyan, mint egy hobbi, közben „vele” foglalkozom, teljesen ellazulok. Nemrég a trieszti Zeneakadémián kellett tartanom egy öt órás előadást, és előtte nagyon izgultam, hogy mivel fogom kitölteni. Aztán annyira belelovalltam magam egy felmerülő kérdésbe (Kurtág vokális zenéjével kapcsolatban), hogy a végén rám kellett szólni, hogy hagyjam már abba, véget ért a nap. Ebben a fura állapotomban néhány olyan dolog is eszembe jutott, ami később egy saját darabban manifesztálódott. Ez teljesen rendszeres. A kérdésedben tehát benne rejlett a válasz: a zeneszerzésen kívül leginkább a családommal és a tanítással töltődöm.